-Bonnie szemszöge-
2 hete folyamatosan bejárok Logan-hez a kórházba, de semmi
sem változott, kómában van azóta is. Az orvos szerint jót tehet neki, ha a
beszélünk hozzá. Amikor bemegyek hozzá beszélek neki, megfogom a kezét, de még
nem reagál semmire. Az orvos szerint idő kell hozzá. Nagyon beverhette a fejét.
Nagyon szeretem, és nem akarom elveszíteni. Amikor nem a kórházban vagyok,
akkor a kistesómmal játszok.
Visszamenetem és fogtam a kezét. Kértem hogy ha hall
szorítsa meg. De semmi. Egyszer csak egy könnycsepp folyik le az arcán.
-Logan szemszöge-
És végre újra világos. Egy szobában vagyok, a lány fogja a
kezem. Sír. Meg akarom kérdezni miért,
de nem tudok megszólalni. Nem tudom, mi történik velem. Érzem, hogy egy
könnycsepp folyik le az arcomon. Aztán megint alszom, alig egy pillanatig
láttam a lányt és egy szobát, ami kórházinak nézett ki. A sötétben botorkálom,
amikor a baba sírását hallom. Elindulok a hang irányába, de valamibe beverem a
lábam. Erre felkapcsolódik a villany, felnézek és látom a feleségem, aki fogja
a kislányom.
- Nagyon fáj? –kérdezi. Fejemet rázom. Nevet. Olyan szép a
mosolya.
- Jössz reggelizni? – kérdi megint. Bólintok.
- Elvitte a cica a nyelved? – megint nevet. Én is nevetek.
- Nem. – válaszolok- És megyek reggelizni.
Elindultunk lefelé a konyhába. Leültünk az asztalhoz,
reggeliztünk. Ezután átmentünk a nappaliba és beszélgettünk.
-Logan, szerinted melyik színű függöny menne a falhoz?
–kérdi.
-Nem tudom, de tudod mit rádbízom.
-Mint mindig. – mosolyog.
-Milyen évet írunk? –kérdezem, de a választ már nem hallom.
Újra elragad a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése